Én még csak most veszem észre, hogy az előző fejezet feltöltését pont december 24-ére sikerült eszközölnöm - és nem írtam, hogy mekkora király egy Jézuska vagyok. Pedig az voltam. Igaz már megint késtem a következő fejezettel, igaz, hogy ha egyszer befejezem, az 20 év múlva lesz(remélem, nem lesz olyan, hogy húsz év múlva), igaz, hogy most nem tudok kifogást mondani - tanultam, rajzoltam, játszottam, kb. mindegyikben hasonló "sikereket" das ist fucking "SIKEREKET" értem el, elég azt mondanom, hogy a neptunom olyan, mint Pesten a Hungária körút: 5 percenként jön az egyes. Ebből már mindent ki lehet találni.
Teljesen értéktelennek érzem magam, mert eddig azt gondoltam, hogy intelligens vagyok, most meg kiderült, hogy egy zsák krumplinak több esze van, mint nekem, a rajzaimra egyre szebb kritikákat kapok - 3-4 éve még so freaking good, most meg "ha úgy gondolod, hogy nem vagy ebben jó, akkor igazad van, mert tényleg sz*r vagy." Ezt a ficit is értéktelennek érzem...Ilyen közel még nem álltam az öngyilkossághoz...Mindegy. Tessék, itt egy új fejezet, ezúttal a harmadik, na meg kérésre egy kép Riisu-ról. Igazából örülök, hogy a kommentálóm úgy képzelte el őket, mint mondjuk Tristanáékat a League of Legendsben, mert ezek a mókuskák valóban a yordlekre hajaznak, csak annyi, hogy ott vannak különböző lények, hörcsög(iiigeen, az a kis mocsok :D), tündérleány, stb., ebben a nemzetségben meg egyöntetűen mókus mindenki. ^^ Még pedig Assassin mókusok, mint az Assassins' Creedben. xD
DELIRIUM
3. FEJEZETMár hajnali fél három volt, amikor Artemis elérte Forcas lakosztályának az ajtaját. Sóhajtott egyet, majd megrázta a csengőt. Nem álmából ébresztette fel a démont, az még olyankor bőven fel volt, így hamar az ajtóhoz tudott menni. Artemis közben elhatározta, hogy úgy fog tenni, mintha mi sem történt volna - természetesen még mindig haragudott a férfira, de tudta, hogy őt ez nem igazán hatja meg, így jobb azt mutatni felé, hogy már cseppet sem bántja a dolog. Forcas ajtót nyitott, majd így szólt:
- Na mi van kislány, befejezted a duzzogást?
Ezzel mintha bomba robbant volna a vörösben, így morogni kezdett...
- Teeeee...! - ugyan kibírta, hogy ne szóljon vissza valami csúnyát a démonnak, aki egyébként is csak nevetne rajta, de már ez is elég volt arra, hogy felfedje előtte, hogy valójában mennyire ideges.
Forcas elmosolyodott, majd Artemis mérgesen elment zuhanyozni. Tisztálkodás közben végig a régmúlton, illetve az utóbbi két nap eseményein gondolkozott, ami még akkor sem maradt abba, amikor végre lefeküdt aludni. Órákon át forgolódott, az álom nem tudta elringatni.
"Mondhatni fantasztikus. Kiderül, hogy Forcas - a kemény két barátom közül az egyik - a legnagyobb ellenségemmel folytat viszonyt, ennek a ma megismert lánynak a testében pedig egy ősi szellem lakozik, amiket mindig is gyűlöltem. Mivel saját testük nincs, folyton másokat szállnak meg, és az ő testükben akarják átélni az életet, nem olyanok, mint Forcas - ő csak nézni akarja mások szenvedését egy nagy csomag pattogatott kukoricával a kezében, míg a szellemek részt is akarnak venni ebben az egész folyamatban...Minden esetre vigyáznom kell, nem szabad beavatnom őket a dolgaimba...Azt hiszem, az Aimi-ben lakozó szellem csak akkor ébred fel, amikor a lányt lelki fájdalom éri, visszaemlékszik az édesanyja halálára.
Ez pedig a másik kérdés. Emlékszem rá, amikor egy fajtársam csúnyán lehordta L'Aurumot, őrültnek is nevezte őt, mire ő egy varázslat segítségével, egyetlen laza mozdulattal vágta el a torkát. Valószínűleg az átok családon belül öröklődik, és mivel L'Aurum felébredt, érthető, miért jelent meg a srác nyakán a vérző seb. Aimi állítása szerint azonban az anyjuk is ilyesmibe halt bele, és nem tudom, akkor mi történhetett, hogyan léphetett életbe a varázslat...Nem értem, nagyon nem értem. Hetvenhat évig gyakorlatilag olyanok voltunk, mint a holtak, és ha az átoktevő meghal, és nem háborgatják a sírját, akkor nem szabadna működnie az átkainak. Ha pedig volt is ott valaki, érthetetlen, L'Aurum hogy aludhatott vissza, illetve az is, hogy az a bizonyos illető csak úgy otthagyta, amikor hihetetlen, leírhatatlan hatalomra tehetett volna szert az erejével - mindenki önző, és én úgy tudom, hogy Alessáék rémuralma alatt még kenyérre sem jutott a népnek."
***
A nyirkos, sötét lépcsőkön egy szőke nő vonult lefelé, a kezében egy kis mécsest tartott, majd ahogy leért, a nagy, sötét térbe, annak segítségével meggyújtotta a fáklyákat, amik hatalmas lánggal lobbantak fel. A nyirkos, fekete sarokban megkötözött lány már zihált a félelemtől, de amikor őt is elérte a fény, és kínzója belenézett a nagy, világoskék szemeibe, torka szakadtából felsikított - mégsem hallotta senki.
- Feküdj az asztalra! - vigyorgott Alessa diadalittasan, majd rápillantott a rab mellett lévő tákolmányra, ami régi deszkákból volt összerakva, és láncok tartották. A rászáradt vér festette vörösre.
- Nem teszem! Nem parancsolhatsz nekem! - üvöltötte sírva a szőke, hullámos hajú lány.
- Azt teszed, amit mondok! Gyenge vagy - felelt Alessa, és közben kezdte elveszteni az önuralmát. "Idegesítő egy liba."
- Ki vagy te, hogy parancsolgass nekem? Jóval alattam állsz rangban és származásban! - kiabált tovább a fogoly.
- Oh igazán? - emelte meg a szemöldökét Alessa. - Én legalább tudok járni, te jelenleg ahhoz is gyenge vagy, hogy lábra állj. Azt hiszem, előnyben vagyok veled szemben.
A rab mérgesen összehúzta világoskék szemeit, de amikor fogva tartója vigyorogva elindult felé, hirtelen hátra húzódott ijedtében, arcán a haragot rettegés váltotta fel.
- Azt teszed, amit mondok.
A fogoly gyűlölte Alessa érintését, és próbált annyira elhúzódni előle, amennyire a láncai engedték, de közben félt is ellenkezni. Tudta, hogy akármennyire is szeretné, nem neki van igaza, és valójában jóval gyengébb, mint a nő.
- Oh, kezdenek hullani a tollaid. Valóban, tényleg erősebb vagy, mint én. Félek tőled - mondta ironikusan Alessa, majd végighúzta a pengét a rab vékonyka karján, és egy üveglapra gyűjtötte a vörös folyadékot. "Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem lopják el az Angyalölőt! Most még titkolózhatok is, mindenki előtt, mert ki tudja, kinél van az a kard..."
A rab halkan sírni kezdett.
- Bőgj csak, L'Aurum - már nem sokáig teheted. "Talán a vizsgálatok eltartanak egy ideig, de rá fogok jönni, hogy vehetem el az varázserődet, vagy hogy miképpen alkothatok ugyanakkora energiát."
- Anyuuuu, anyuuuu! Nemsokára kikel! - ugrándozott végig a bolyhos, puha, babarózsaszínű szőnyegen.
- Nahát kicsim! Az szuper lesz! - mosolygott az úgynevezett királynő. Meyra Nikola király felesége volt, és úgy illet volna, hogy ő ül a trónon - azonban ebben a királyságban a király testvére, Alessa hozta meg a döntéseket.
- Igeeen, igen! Nagyon várom! - Lana teljesen elragadtatta magát, de egyszer csak hevesen köhögni kezdett, a szemei könnyeztek, nagyon rosszul lett. Az édesanyja rögtön odarohant hozzá, majd orvosért kiáltott. Ahogy néhány gyógyító a szobába sietett, Meyra könnyei potyogni kezdtek. "Mi bajod van kislányom, miért kell szenvedned? Miért nem tudnak végleg kigyógyítani ebből a kórból?"
A királyt ennyire nem érdekelte a dolog - ő csak órákkal később nézett rá a lányára, aki addigra már ébredezni kezdett. Szerencsére a jégsárkánya kikeltéről nem maradt le, és mivel az esetlen, de annál aranyosabb apró lény őt pillantotta meg először a nagy, aranysárga szemeivel, őt tekintette gazdájának, anyukájának - a legfontosabb személynek a pár másodperce tartó kis életében.
- Oh igazán? - emelte meg a szemöldökét Alessa. - Én legalább tudok járni, te jelenleg ahhoz is gyenge vagy, hogy lábra állj. Azt hiszem, előnyben vagyok veled szemben.
A rab mérgesen összehúzta világoskék szemeit, de amikor fogva tartója vigyorogva elindult felé, hirtelen hátra húzódott ijedtében, arcán a haragot rettegés váltotta fel.
- Azt teszed, amit mondok.
A fogoly gyűlölte Alessa érintését, és próbált annyira elhúzódni előle, amennyire a láncai engedték, de közben félt is ellenkezni. Tudta, hogy akármennyire is szeretné, nem neki van igaza, és valójában jóval gyengébb, mint a nő.
- Oh, kezdenek hullani a tollaid. Valóban, tényleg erősebb vagy, mint én. Félek tőled - mondta ironikusan Alessa, majd végighúzta a pengét a rab vékonyka karján, és egy üveglapra gyűjtötte a vörös folyadékot. "Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem lopják el az Angyalölőt! Most még titkolózhatok is, mindenki előtt, mert ki tudja, kinél van az a kard..."
A rab halkan sírni kezdett.
- Bőgj csak, L'Aurum - már nem sokáig teheted. "Talán a vizsgálatok eltartanak egy ideig, de rá fogok jönni, hogy vehetem el az varázserődet, vagy hogy miképpen alkothatok ugyanakkora energiát."
***
A palota legfényűzőbb lakosztályában lassan ébredezni kezdett a tíz éves kis elf-hercegnő, Lana.- Anyuuuu, anyuuuu! Nemsokára kikel! - ugrándozott végig a bolyhos, puha, babarózsaszínű szőnyegen.
- Nahát kicsim! Az szuper lesz! - mosolygott az úgynevezett királynő. Meyra Nikola király felesége volt, és úgy illet volna, hogy ő ül a trónon - azonban ebben a királyságban a király testvére, Alessa hozta meg a döntéseket.
- Igeeen, igen! Nagyon várom! - Lana teljesen elragadtatta magát, de egyszer csak hevesen köhögni kezdett, a szemei könnyeztek, nagyon rosszul lett. Az édesanyja rögtön odarohant hozzá, majd orvosért kiáltott. Ahogy néhány gyógyító a szobába sietett, Meyra könnyei potyogni kezdtek. "Mi bajod van kislányom, miért kell szenvedned? Miért nem tudnak végleg kigyógyítani ebből a kórból?"
A királyt ennyire nem érdekelte a dolog - ő csak órákkal később nézett rá a lányára, aki addigra már ébredezni kezdett. Szerencsére a jégsárkánya kikeltéről nem maradt le, és mivel az esetlen, de annál aranyosabb apró lény őt pillantotta meg először a nagy, aranysárga szemeivel, őt tekintette gazdájának, anyukájának - a legfontosabb személynek a pár másodperce tartó kis életében.
***
Amint Artemis felébredt, már el is hagyta Forcas lakosztályát a szokásos, utcai ruhában és hajviselettel, és rövidesen össze is futott Aimivel, aki hálás mosollyal az arcán futott oda hozzá:
- Köszönöm, hogy meggyógyítottad az öcsémet! Hikaru azóta is teljesen egészséges!
- Nincs mit. "Még csak egy nap telt el, de örülök neki."
- Ne haragudj, mit is mondtál, mi a neved? - kérdezte a szőke.
- Én ugyan nem mondtam semmit. Nem is kérdezted. "Elég furcsa volt számomra, hogy annak ellenére, hogy ilyen sokat beszélgettünk, nem volt furcsa neked, hogy nem tudsz hogy szólítani, de örülök is, hogy nem erőltetted."
- Jajj, bocsáss meg. Néha nagyon figyelmetlen vagyok...most pedig még bunkó is voltam. Szóval hogy hívnak?
- Leginkább gyere ide - vágta ki magát Artemis.
- Na, ne viccelődj már! Tudni akarom a neved! - erőltette a témát Aimi.
- Igazából...Nincs nevem - apadt el hirtelen a fantázia a vörösnél.
- Naa, engem zavar, hogy nem tudom, hogy hogyan szólítsalak! - nézett rá nagy, boci szemekkel a szőke.
- Tegnap még nem zavart - vágott oda Artemis.
- Bunkó voltam, tudom - szégyenkezett Aimi.
- Hehe, én megbocsátok - húzódott vigyorra a vörös szája.
- Rendben van, de akkor én innentől Altheának foglak hívni! Ez az egyik kedvenc női nevem, és a jelentése a gyógyászattal függ össze, tehát illik rád! - mosolygott.
- Akkor hát hívj Altheának! "Álnév kitalálása: kipipálva. Köszönöm, Aimi."
***
Valdu, és legjobb barátja, Aldus találkozót beszéltek meg aznapra, mégpedig a hősszerelmes mókuska ment át legjobb barátjának az odújába. Körülbelül egy órás késessel ért oda, de ez nem zavarta túlságosan Aldust, mert ezzel kapcsolatban már ki is talált valamit, amivel cukkolhatja Valdut.
- Egy órás késés...Persze ha Riisu-hoz kellene menni! Hm, hm! - engedte be vigyorogva, amitől Valdu szinte megfagyott, majd amikor tudott reagálni, mérgesen elhúzta a száját, és összehúzta nagy, világosbarna szemeit. Ez az arckifejezés elég volt ahhoz, hogy Aldus elnevesse magát. - Mesélj, tegnap végül is elmentél hozzá?
- Igen, el - válaszolt egykedvűen Valdu, miközben félrenézett.
- És? Mi volt? Örült a hírnek? Kaptál csókot? Hmm? - érdeklődött Aldus perverz arccal.
- Dehogy kaptam. A legjobb lesz, ha elfelejtem. Azt hiszem, az érzelmek nem jelentenek számára túl sokat, legalábbis az enyémek nem. Ő nem lesz barátnő, anyuka, hanem egy harcos, aki megvédi a nemzetünket...- magyarázott a hősszerelmes.
- Még a harcosoknak is szükségük van gyengédségre, főleg ha nők. Még nekünk, férfiaknak is szükségünk van rá, csak mi titkoljuk - és ez így van rendben. - felelt Aldus.
- Jajj Valdu, ne légy már ilyen pesszimista. Lefogadom, hogy szerencsétlen lány még csak nem is sejti, hogy akarsz tőle valamit - próbálta vigasztalni barátja.
- Egy szerelemi vallomás nem változtat sokat. Ha tetszenék neki, lenne egy alap vonzalma felém, akkor keresné a társaságomat, nem? - mondta Valdu lehorgasztott fejjel.
- Igen, de még nem is ismer annyira. Az rendben van, hogy te mindent tudsz róla, legalábbis azt a tömérdek információt, amit együtt kikémkedtünk, ő azonban aligha tud eleget rólad ahhoz, hogy elkezdjen érdeklődni - magyarázta Aldus. - Keresd a társaságát! Most segítségre van szüksége, ha segítesz neki tervet forralni, akkor felfigyelhet mind a segítőkészségedre, mint az intelligenciádra.
- Ha pedig sületlenséget mondok, elveszítem minden esélyemet nála...- kereste a kifogást Valdu.
- Megoldjuk: nem fogsz hülyeséget mondani! Én végig segíteni fogok neked, és ketten csak észrevesszük, hogy rossz irányban tapogatózunk - nyugtatta meg Aldus. "Ha már az én elveszítettem a kis feleségemet, akkor legalább téged boldognak akarlak látni."
***
Aimi behívta magához Altheát, és bemutatta a lányt az öccsének, Hikarunak, aki megköszönte neki azt, amit érte tett. Eleinte hármasban beszélgettek, de mivel Althea félt attól, hogy az idegesítő ősi szellem ismét átveszi az irányítást, nem tette fel azokat a kérdéseket, amelyekre igazán várta a választ. Azonban amint a szőke kettesben hagyta Hikaruval, a lényegre tért:
- Tudod, én már régóta vándorlok, és hallottam egyes s mást erről a királyságról - hazudta Althea. "Nagyon remélem, hogy benned nem lakozik semmilyen ősi szellem, mert ha mégis, akkor helyben kikészülök."
- Miket hallottál? - kérdezett vissza a vörös hajú, vörös szemű fiú.
- Elvileg élt itt egy angyal, aki fellázadt, na meg van egy furcsa király, aki a felesége helyett a testvérével együtt uralkodik, ilyesmik terjednek - magyarázta teljes beleéléssel. - Nem tudom, mi igaz ebből...- szabadkozott.
- Sajnos mindaz igaz, amit most elmondtál. Ebben a palotában élt néhány angyal, egy közülük mintha megőrült volna... Mindenkit megátkozott, gyilkolt, rombolt - akkoriban került a trónra Alessa, akinek az anyja elf volt, míg a másik szülője nem ismert... Ők a királlyal egyébként csak féltestvérek. Mindenki reményt látott bennük, de a saját érdekükben tettek az angyal lázadása ellen. Ezeket még a szüleim mesélték - mondta komor arccal Hikaru.
- Mi történt az angyallal? - kérdezte Althea, mintha nem tudná. Fontos volt, hogy más szemszögből is megismerje a történetet - Forcas átkáról senki sem tudott.
- Végül a közeli erdőségek lakói, a mókusdémonok nemzetsége nyilazta le a lányt, és állítólag nem sikerült megtalálni, pedig legalább kétszáz kilométeres körben mindenütt keresték...
- Értem. Azóta mik történtek? "Ezek szerint az igazat mesélték neki - tényleg ez történt L'Aurummal."
- Elnyomás, diktatúra, igazságtalanság. Ezek jellemzik ezt a helyet. - válaszolta meg a kérdést a fiú.
- Akadnak a rendszernek támogatói is, vagy egyöntetűen ellenük vagytok? -érdeklődött. Althea.
- Talán néhány csatlós akad, de a legtöbben ellenük vagyunk. Senkinek sem kedveznek. - igazította meg frufruját Hikaru, mert az a szemébe lógott, ahogy lehajtotta a fejét.
- Igen? Akkor hogy tűrhetitek el ezt az egészet? - érdeklődött Althea. Hetvenhat évvel ezelőtt még megértette volna, miért olyan biztos Alessa helye a trónon - akkor még éltette a nép, és reményt láttak az új uralkodóban.
- Nem merünk fellázadni. Kegyetlen módszereik vannak - a fiú újra lehajtotta a fejét, már nem is nézett a lány szemébe.
- Ha sokan vagyunk, nem tudnak mit tenni. Azt szokták mondani, hogy sok lúd disznót győz - győzködte Althea a fiút. Bár már hetvenhat évvel ezelőtt eldöntötte, hogy amint felébred álmából, egyedül is kész megküzdeni bárkivel, aki L'Aurumnak fájdalmat okoz, mégis jobban érezte volna magát, ha tudja: egy egész nép áll mellette.
Hikarunak nem jutott ideje válaszolni, mert Aimi visszaérkezett a szobába, és szerencsére azonnal el is terelte a témát. Althea jobbnak látta jegelni ezt a témát a szőke lánnyal, mivel az ősi szellemmel nem akart ilyen dolgokról beszélgetni, sőt, egyáltalán nem is akarta, hogy az felébredjen, és átvegye a lány felett az uralmat. A vörös hajú lány mindig is gyűlölte ezeket a lényeget a tudálékos stílusukkal együtt, és nagyon jól tudta, hogy őket nem lehet meggyőzni semmiről. Ha közkinccsé akarnak tenni egy titkot, akkor nem létezik sem az a jutalom, sem az a fenyegetés, ami legalább arra sarkallná őket, hogy elgondolkozzanak a kérésen.
Hikaru egyszerűen csak nem akart visszakanyarodni a témához - mivel a nép rettegésben élt, és nem mert semmit sem tenni az elnyomás ellen, így jobbnak is láttak azt, ha nem panaszkodnak, és próbálnak szemet hunyni afölött, ami nyilvánvaló, hiába kísérte végig mindennapjaikat.
Az eredeti, igazi Aimi, és öccse Hikaru egyébként rendkívül jó társaságnak bizonyult Althea számára. Előtte tizenhét év alatt összesen két barátra sikerült szert tennie, akik közül az egyik Forcas volt, akivel inkább egymás vérét szívták, minthogy támogatták volna egymást. Most pedig két nap alatt két barátjelöltet is szerzett - ennyi idő után még nem tartották egymást barátnak, de mivel nagyon jól elszórakoztak hármasban, mindannyian tudták, hogy ennek lesz még folytatása.
***
Alessa a délután egy részét fényűző szobájában töltötte, de később annyira nem bírt magával, hogy meg sem várta, amíg leszáll az este - lement a rabjához annak legnagyobb bánatára. L'Aurum már attól megremegett félelmében, hogy hallotta a vaskaput kinyílni.- Egyszerűen nem bírtam ki nélküled - mondta Alessa vigyorral az arcán. - Oly' régóta várok már arra a varázserőre!
- Arra örökké várhatsz! - kiabált az angyal.
- Ha neked az örökké pár napot jelent - mondta fölényesen a szőke, majd előhúzott egy tőrt a csuklyájából, majd megszorította az angyal kezét, ami csak csontból és bőrből állt. Újra meg akarta vágni a lányt, de ezúttal nem sikerült neki. A világoskék szemekből fénynyaláb tört elő, ami megsebezte Alessa arcát a szeme alatt - ha egy centiméterrel arrébb csapódik be, akkor a nő elveszítette volna fél szemére a látását, de szerencséje volt. - Te kis... - kezdte, miközben megsimogatta a vérző sebet.
- Alábecsültél - mosolygott rá a szőke angyal. - Különben is, miből gondolod, hogy ha meg is állapítod, mi van a testemben, ami a varázserőt adja, tudnál ugyanolyat alkotni?
- Vigyázz, mit beszélsz, mert lassú és fájdalmas halálod lesz! - ordította a fülébe Alessa.
- Te fogsz meghalni. Mellettem Artemis is ott lesz! - L'Aurum kezdett magabiztosabbá válni.
- Artemis? - húzta fel a szemöldökét Alessa. - Ha arra az alacsony, idegesítő rókalányra gondolsz, akkor csak közölném veled, hogy őt már hetvenhat éve nem látta senki. Valószínűleg öngyilkos lett.
- Ő sosem tenne ilyet - mondta határozottan az angyal.
- Pedig ahogy tudom, hihetetlen bűntudata volt akkor, amikor eltűnt. "Nem is tudja?"
- Rosszul tudod, mert ő aztán nem valami érzelmes lány - hitetlenkedett L'Aurum.
- Pedig miután mindent elmondott rólad, eléggé szégyellte magát... - próbált Alessa szomorú arcot vágni, de az nem sikerült valami hitelesen. - Mondjuk van igazság abban is, amit te mondtál, mert ezek szerint a karrierje tényleg többet jelentett neki, mint holmi... Érzelmek.
- Hogy mi? - L'Aurumnak elkerekedtek a szemei. Egyelőre ugyan még nem hitt teljesen fogvatartójának, de belül érezte, hogy valami tényleg nincs rendben. Próbált visszaemlékezni, de a legközelebbi emlék, amit vissza tudott idézni még jóval a bukása előtti időszakból való volt. "Ne, ezt nem hiszem el...Miért nem emlékszem?"
***
Artemis ismét későn érkezett vissza Forcashoz, de ez nem okozott gondot: a démon ugyanis mindig éjszakázott.
- Üdv Artemis! - nézett fel a lányra a vaskos, régi könyv mögül.
- Nem tudom, kiről beszélsz, de az biztos, hogy engem mától Altheának hívnak! - vetette neki oda a rókalány, majd bement a szobájába, ahol papagája, Tikláb már aludt.
- Visszatértél, madárka? - kérdezte gazdája, mire a tollas kinyitotta az egyik, oldalt ülő, lapos, sárga szemét, majd azonnal be is csukta. Most őt ne zavarják, főleg így, hogy Althea az utóbbi pár napban hanyagolta is kis kedvencét.
- Üdv Artemis! - nézett fel a lányra a vaskos, régi könyv mögül.
- Nem tudom, kiről beszélsz, de az biztos, hogy engem mától Altheának hívnak! - vetette neki oda a rókalány, majd bement a szobájába, ahol papagája, Tikláb már aludt.
- Visszatértél, madárka? - kérdezte gazdája, mire a tollas kinyitotta az egyik, oldalt ülő, lapos, sárga szemét, majd azonnal be is csukta. Most őt ne zavarják, főleg így, hogy Althea az utóbbi pár napban hanyagolta is kis kedvencét.
